Zita már régóta mondogatja, hogy írjam le a történetünket, így most megteszem. Mindig azt mondja, hogy én sokkal jobban tudok fogalmazni, mint ő, ezért az én dolgom, és tanulságos történet, amit a gyerekeinknek is el kéne majd olvasni. Eleget teszek a kérésének és "lekörmölöm" eddigi életünk történetét. Bár szerintem semmivel sem tudok jobban írni, mint ő. Na, mindegy. Következzék tehát Zita és Szilvi története! Én azt a címet adnám neki, hogy
Barátnők
Zita a legjobb barátnőm gyerekkorunk óta. Egy suliba jártunk, néhány háznyira laktunk egymástól, és állandóan együtt voltunk.
Együtt tanultunk...
...együtt játszottunk...
...és nem voltak titkaink egymás előtt.
Ahogy teltek az évek, mindketten változtunk, de egy valami nem változott: imádtuk egymást. Hiába váltunk két nagyon eltérő személyiséggé, a barátságunk megmaradt, sőt, egyre szorosabbá vált. Biztosak voltunk benne, hogy ez mindig így marad.
Kisvárosban laktunk, így az is természetes volt, hogy ugyanabba a középiskolába kerültünk.
Amikor elkezdtem járni az első fiúmmal, Zita nagyon megértő volt.
Valamivel kevesebb időm jutott rá, de továbbra is gyakran találkoztunk, és sokat voltunk kettesben. Szerettem a barátomat, de mégis jólesett valakinek kibeszélni a hülye dolgait, és arra mindig ott volt Zita. Érdeklődve hallgatott meg, és bár gyakorlati tanácsokat nem tudott adni, hiszen neki nem volt barátja, azért ahogyan tudott, segített.
A barátommal aztán egy idő után ráuntunk egymásra, minden hülyeségen összevesztünk, és végül szakítottunk. Ennyi év távlatából visszagondolva nem is volt annyira komoly a dolog, de akkor persze a világ végének tűnt.
Zita akkor is ott volt, hogy megvigasztaljon, amiért máig hálás vagyok neki.
Telt az idő, közeledett az érettségi, és nekünk el kellett döntenünk, hogy hol tanuljunk tovább. Hallani sem akartunk arról, hogy két külön egyetemre járjunk, ezért a szüleink tiltakozása ellenére, akik szerint fontosabb volt az, hogy hozzánk illő szakirányt válasszunk, mint az, hogy egy helyen tanuljunk, ugyanabba az iskolába jelentkeztünk. A szülővárosunkhoz legközelebbi nagyvárosban volt.
Felvettek!
"Zita, megkaptam a levelet a suliból, felvettek! Neked mit írtak?" "Engem is!!" - hallatszott a telefonból. Határtalanul boldogok voltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy nem hiába mondják, hogy az egyetem sokszor visszafordíthatatlanul megváltoztatja az embereket.
Közgazdaságot tanultunk, mert azt gondoltuk, az biztos jó lesz valamire... Hát, nem volt valami felelősségteljes döntés. És nehezebb feladatok vártak ránk, mint hittük. Nem is értem, miért gondoltuk, hogy az egyetem olyan, mint a gimi, csak idősebbek járnak oda. Nagyot tévedtünk!
Nekem már másodéves korunkra elegem lett az egészből, és nem tanultam, csak buliztam. Megismertem egy nagyon jó pasit, úgy hívták, hogy Feri. Fülig beleestem, és már semmi más nem érdekelt, csak ő.
Zita igyekezett megfelelni az elvárásoknak, és éjt nappallá téve tanult. Ennek az lett az eredménye, hogy a társasági életből teljesen kimaradt. Nem tudom, melyikünk módszere volt jobb az egyetem átvészelésére, de egyik sem volt jó, az biztos. Ő már elmúlt húsz, és még mindig szűz volt, engem meg azzal fenyegettek, hogy kirúgnak, ha nem szedem össze magam. Igazából nem volt jó választásunk.
Ekkor kezdtünk először eltávolodni egymástól Zitával. Nem volt már közös témánk. Én állandóan csak Feriről akartam volna beszélni, ő meg a tantárgyairól, meg arról, hogy mit szeretne majd dolgozni. Bevallom, nem érdekeltek a jövőjéről szövögetett tervei.
Én csak annyit terveztem, hogy feleségül megyek Ferihez és lesz sok szép gyerekünk. Amikor Ferivel lehettem, Zitát egy perc alatt elfelejtettem. Ő meg mintha nem is bánta volna, hagyta, hogy tegyem, ami jólesik. Pedig persze, hogy bánta, csak akkor nagyon hülye voltam, és nem vettem észre, amit észre kellett volna vennem...
Valamikor harmadéves korunkban lépett be a képbe Gabi... Zita mindig vele tanult, mert mindketten ugyanolyan stréberek voltak.
Aztán már a szabadidejét is inkább vele töltötte, mint bárki mással. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de utáltam Gabit.
Közben még annyi történt, hogy Feri megcsalt, továbbá veszélyesen közel kerültem ahhoz, hogy eltanácsoljanak a suliból a szégyenletes teljesítményem miatt, úgyhogy tényleg kezdtek összecsapni a hullámok a fejem fölött.
Megkerestem Zitát, hogy kiöntsem neki a szívem, és biztos voltam benne, hogy megint hagyni fogja, hogy a vállán sírjak, mint gimis korunkban. Meglepett, hogy nem is figyelt rám, amikor arról beszéltem, hogy életem szerelme a lelkembe gázolt. "Sajnálom, ami történt veled, de nem tudok segíteni" - csak ennyit mondott. Pedig nem is segítséget kértem, csak azt, hogy meghallgasson. Faggatni kezdtem, hogy mi baja van velem, miért nem akar már soha beszélgetni, és miért mindig csak Gabival lóg.
Sose felejtem el azt, ahogyan akkor válaszolt. Addig még soha olyan komolyan nem nézett rám. Sőt, akkor jöttem rá, hogy addig nem is nagyon beszélt magáról. Most már tudom, hogy azért, mert sose hagytam neki... "Szilvi, ülj le, valamit el kell mondanom neked" - mondta, és én leültem mellé.
"Nagyon nehéz ezt elmondanom neked, de muszáj, és remélem, hogy meg fogsz érteni, mert fontos nekem a barátságod, még ha az utóbbi időben nem is tűnt úgy" - kezdte. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de hallgattam. "Én szeretem Gabit" - mondta halkan. "Nem értem" - mondtam, mivel tényleg nem értettem. "Szeretjük egymást. És együtt vagyunk" - folytatta. Akkor fogtam fel, hogy mégis mit akar tudtomra adni, és teljesen kiborultam.
"Te nem vagy normális!" - ordítottam rá, és minden dühömet rá zúdítottam, mert abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy rá vagyok dühös. Pedig valójában Ferire, és főleg önmagamra haragudtam. "Szóval ezért nem barátkozol már velem? Mert LESZBIKUS vagy? És ő jobban tetszik, mint én?!?" "Ne ordíts, légy szíves" - kérte. "Semmi okod féltékenykedni." "Nem féltékenykedek!! Én nem vagyok olyan, mint ti, nem vagyok beteg, ezért nem is lehetek féltékeny egy lányra!!" "Akkor jó" - mondtam nyugodtan, de tudtam, hogy nagyon megsértettem. Nem érdekelt. Ezután több mint egy évig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem.
Ferinek megbocsátottam a félrelépését, és megint összejöttünk. Tényleg nagyon szerettem, és úgy gondoltam, bárkivel előfordulhat, hogy rossz döntést hoz, de attól még megérdemel még egy esélyt. Jó érzés volt ismét tartozni valakihez. És végre megkomolyodtam annyira, hogy a tanulással is foglalkozzak egy kicsit. Kettesekkel-hármasokkal ugyan, de átmentem a vizsgáimon.
Zitát és Gabit persze gyakran láttam. Úgy tűnt, hogy nagyon jó "barátnők" lettek. Gabit továbbra is utáltam, Zita meg... hiányzott persze, borzasztóan. Minden lánynak szüksége van egy barátnőre, hiába van egy olyan jó pasija, mint amilyen Feri volt...
Eljött a diplomaosztó napja is.
Nem bírtam volna ki, ha Zita eltűnik az életemből, úgyhogy békülékenyen odamentem hozzá beszélgetni. Kedves volt, de távolságtartó, és a beszélgetésünk nem egészen úgy alakult, ahogyan terveztem... "Ugye azért eljössz az esküvőmre?" - kérdeztem tőle. "Ha szeretnéd, szívesen. És te az enyémre?" - kérdezett vissza. "Milyen esküvődre? Nem is tudtam, hogy vőlegényed van!" "Menyasszonyom van. Én és Gabi összeköltözünk, és együtt fogunk élni" - mondta teljesen nyugodtan.
Megint megdöbbentett. "Zita, én azt hittem, nem gondolod komolyan ezt az őrültséget..." "Milyen őrültséget?" "Ezt, hogy... együtt vagytok. Azt hittem, majd kinövöd." "Nincs mit kinőnöm" - mondta erre. "Nekem így jó." "Neked úgy lenne jó, ha találnál egy rendes pasit, és összeházasodnátok, mint minden normális nő!" - mondtam megint kiabálva. Pedig nem szerettem kiabálni, de egyszerűen felidegesített az, hogy annyira nyugodtan közölte velem a lehetetlen dolgait, mintha a világon a legtermészetesebb lett volna. "Egy rendes pasit?" - kérdezte. "Mint amilyen a Feri? Aki megcsalt?" "Ehhez neked semmi közöd!!" - emeltem fel még jobban a hangom. Tényleg nem volt joga ilyesmit mondani. De persze én is sok hülyeséget mondtam. Lényeg, hogy megint összevesztünk, nem hívtam meg az esküvőmre, és újabb évek teltek el, mire újra találkoztam vele.
Közös életünk Ferivel boldogan indult.
Én könyvelőként kezdtem dolgozni, ő meg DJ-kedett. Utóbbi hosszútávon nem volt jó választás, azt már akkor is tudtuk. Azt mondta, később saját klubot nyit, de amíg fiatal, ki akarja tanulni a szakmát. Mindig hajnalban jött haza, de akkor aztán kihasználtuk, hogy együtt lehetünk...
Aztán jött a baba...
Nem terveztük még, és Feri nem is nagyon örült neki, de én határtalanul boldog voltam, hogy van egy fiam. Richárdnak neveztük el.
Ahogy cseperedett, Feri úgy lett egyre türelmetlenebb vele. Borzasztóan fájt, hogy nem tudja szeretni a saját fiát.
És persze az is fájt, hogy velem sem bánt már úgy, ahogy szerettem volna... Az újdonság varázsa elmúlt, és a házasságunk már csak tehernek tűnt számára. Annyira szerettem volna beszélni Zitával! De nem hívhattam fel, azok után, ahogy elváltunk egymástól, úgyhogy senki nem volt, aki meghallgasson. Édesanyám ugyan hívott néha, hogy érdeklődjön felőlünk, de neki mindig azt mondtam, hogy minden rendben, mert nem akartam, hogy aggódjon. És azt sem akartam hallani, hogy "én megmondtam!" Sosem kedvelte Ferit, és szerinte elhamarkodva mentem férjhez.
Akkoriban történt, hogy egy nap Zita hangját hallottam meg a telefonból. "Nahát, honnan tudod a számunkat?" - kérdeztem, és bár igyekeztem leplezni, hogy mennyire örültem annak, hogy hívott, szerintem nem sikerült. "Felhívtam anyukádékat, ők adták meg. Remélem, nem baj." "Nem, nem..." - mondtam. "Igazából én is akartalak már hívni..." "Tényleg? Miért? Minden rendben veletek?" - kérdezte, és aggodalommal telt meg a hangja. Ez tipikus Zita. Azonnal aggódik, segíteni akar, meghallgat. Nagyon sokáig nem becsültem meg úgy, ahogyan megérdemelte volna...
Elmondtam neki, hogy a házasságom romokban hever, és ő figyelmesen végighallgatott. Aztán tanácsokat adott, hogy mit tegyek, hogy megmentsem. Csak aztán jutott eszembe az alapvető udvariasság, hogy őt is megkérdezzem, hogy van.
Legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy Gabi terhes, és nincs jól, és bár az orvos azt mondta, nagy valószínűséggel minden rendben lesz, ha eleget pihen, ő mégis fél, és szeretne beszélni valakivel, aki volt már terhes. "És ezért hívtál?" - kérdeztem. "Igen" - felelte. "Szilvi, kérlek, beszélgess vele és nyugtasd meg! Tényleg csak te segíthetsz. A baráti körünkben senkinek nincs még gyereke. Sajnos Gabi anyukája már nem él... az enyém pedig nem tartja velünk a kapcsolatot, amióta megtudta, hogy együtt élünk... ezért gondoltunk rád..." "Na várj, várj, várj! - vágtam közbe. "Mégis kitől terhes a Gabi??" "Egy barátunk vállalta az apaságot" - mondta magától értetődően. "Hú, ez nekem már túl sok" - mondtam.
De rábeszélt mégis, hogy átmenjek hozzájuk, és beszéljek Gabival. Már nem is tudom, hogyan sikerült neki. Egyszerűen nem fért a világképembe az, ahogyan ez a két nő élte az életét. És akkor még belerángatnak egy gyereket is!
Egy feszült hangulatú vacsorát költöttem el velük a házukban, ami után kicsit beszélgettem kettesben is Gabival. Sikerült megnyugtatnom, hálás volt, de aztán sürgősen elmenekültem onnan.
Nem mintha akkoriban az én otthonomban jobban éreztem volna magam... Bár mindent elkövettem, hogy összetartsam a családomat, és szinte többfelé szakadtam, hogy megfeleljek a munkahelyemen, anyaként és feleségként is, Feri mégis megcsalt, már másodszor, amióta ismertem. Szinte már meg sem lepett, hiszen tulajdonképpen várható volt. Mégis úgy fájt, mintha tőrt döftek volna a szívembe. Hogy amíg én otthon nevelgettem a fiunkat, addig ő összejött valami cafkával a klubban, ahol dolgozott... Undorító!
Elváltunk...
...és én egyedül maradtam Ricsivel.
Se időm, se energiám nem volt ismerkedni, úgyhogy nagyon magányos évek következtek ezután. Rengeteget dolgoztam, hogy ellássam magunkat, és Ricsi emiatt nagyon hamar bölcsibe került.
Csak akkor lett valamivel jobb, amikor Ricsi nagyobb lett, és egyrészt már nem kellett állandóan rá figyelni, másrészt pedig lehetett vele beszélgetni, és már nem éreztem magam annyira egyedül. Persze egy igazi társ továbbra is hiányzott.
Voltak futó kapcsolataim, de egyik sem tartott sokáig, mert addigra már tanultam a múlt hibáiból, és hamar felismertem a vészjósló jeleket. Hogy egész pontosan fogalmazzak, amint észrevettem, hogy a barátom egy kicsit is hasonlít valamiben Ferire, azonnal szakítottam vele. És egy idő után úgy tűnt, minden pasi egyforma...
Ekkor kezdtem először gondolkodni azon, hogy az életet nem csak egyféleképpen lehet jól csinálni. Elrontani is sok módon lehet, de helyes út is több van.
Felhívtam Zitát, és megbeszéltünk egy találkozót a parkban. Olyan természetes volt beszélgetni vele, mintha csak napok teltek volna el az utolsó találkozásunk óta, nem pedig évek... Azt hiszem, többek között erről lehet megismerni egy igazi barátságot.
Bemutattam neki Ricsit, ő pedig elhozta Gabi fiát, pontosabban az ő fiukat, Viktort, így volt szerencsém őt is megismerni. Aranyos kölyök volt. Eszembe jutott, hogy korábban azt gondoltam, egy ilyen gyerek, aki ilyen kusza módon jön a világra, csak lelkileg sérült lehet...
A fiúk elmentek játszani, mi pedig leültünk egy padra, és megkérdeztem, Gabi hogy van, és velük minden rendben van-e. Azt mondta, igen, és nem is kételkedtem benne. Aztán rajtam volt a sor, hogy elmeséljem a zátonyra futott házasságomat, a válásomat, és az azóta ért kudarcokat, és végül önkéntelenül kiszakadt belőlem az a mondat, hogy "Néha arra gondolok, legjobb lenne, ha én is inkább leszbikussá válnék!"
Zita komolyan nézett rám erre, és azt mondta: "Ilyen butaságot nem szabad mondani!" "De hát tényleg így érzem!" mondtam, és kezdtem elpityeredni. "Figyelj!" - mondta a barátnőm. "Ilyet azért ne mondj, mert semmi értelme. És ne is akard ezt, mert lehetetlen. Leszbikussá nem lehet válni, egy nő vagy az, vagy pedig nem. És egy idő után minden nő biztosan érzi, hogy az vagy sem. Te ugyanúgy nem vagy leszbikus, mint ahogyan én az vagyok, és egyikünk sem tehet ellene semmit, hanem el kell fogadni és a lehető legjobbat kihozni az életünkből, ami adatott nekünk." Persze nem emlékszem rá szó szerint, de ezeket mondta nekem akkor Zita.
Sokáig beszélgettünk akkor ott a parkban, és közös múltunk minden kis részletét újra felelevenítettük. Zita akkor mondta először, hogy tanulságos történet a kettőnké, és ezért lenne érdemes leírni. Így alakult, hogy életünk történetét most a Kedves Olvasó is megismerheti. Azóta minden jobbra fordult, és újra boldog és optimista vagyok.
A munkahelyemen ismertem meg jelenlegi férjemet, Andrást. Új kolléga volt, nekem mutatkozott be először és én mutattam be másoknak, de egy idő után észrevettem, hogy csak velem akar ismerkedni... Hát, igen. Végül mégis utolért az igazi szerelem.
Ricsi is imádja, és végre igazi családban élhetünk.
A legújabb örömöm pedig az, hogy Zita és én egyszerre várjuk családjaink legújabb tagját! Most végre együtt járjuk a bababoltokat, ahogyan az igazi barátnők. :)
Itt a vége, fuss el véle!
Lejegyezte: Szilvi
2 megjegyzés:
<3 De öröm ilyen barátságról olvasni! Puszi :)
(amúgy szupi az oldalatok:)
Jajj bocsi, elfelejtettem aláírni..
Viki
Megjegyzés küldése